International Love for Food

Azt hiszem, épp ideje beszámolnom, mi minden történt velem az elmúlt egy hónapban. Milyen kirándulásokon vettem részt? Milyen izgalmas kalandokat éltem át hű barátaim társaságában? Hogyan telt a huszonnegyedik születésnapom? Mindez kiderül mai epizódunkból.

Először is, tudtátok, hogy Denverben van egy magyar emlékmű? Sőt, magát a parkot is, ahol áll, a magyarokról nevezték el. A Hungarian Freedom Parkban az '56-os forradalom emlékére állítottak szobrot az akkor itt élő magyarok.

És hogy miért is voltunk Denverben? Azért, mert azon keresztül vezetett az út a híres Hanging Lake felé. Egyszerű egynapos kirándulásnak indult a dolog, az autóútra oda-vissza hat-hét órát szántunk rá, a túrára pedig olyan kettőt. Ebből két forgalmi dugó, egy éjszakai zivatar és egy kanyargós hegyi út után az lett, hogy reggel hétkor indultunk el, és hajnali egyre értünk haza. Másnap reggel pedig 5:30-ra mentem munkába.

Sebaj, mert ahogy a képekből látni fogjátok, abszolút megérte a dolog. Az idő (a későbbi esőt leszámítva) gyönyörű volt, már ha a felhős, kissé szellős időt annak lehet nevezni. Mi annak neveztük, mert így sokkal kellemesebb volt később hegyet másznunk. Odafelé úton persze most is készítettem pár képet. Ahogy látjátok, Winter Is Coming.

Ó semmi, csak a szokásos hegyi szerpentinek...

Itt már túrázunk. A Hanging Lake, ahogy a neve haloványan utal rá, sok-sok méter (láb...) magasan van egy hegy tetején (vagy legalábbis ahhoz közel), úgyhogy egy jó kétmérföldes hegymeneti gyalogtúra várt ránk, mielőtt odaértünk volna. A tóból egy patak vezet le a hegyről, gyakorlatilag azzal szemben gyalogoltunk felfelé.

Néhány kép a szebb vízesésekről.

És persze itt van maga a tó is. Maradjunk annyiban, hogy nem semmi látvány.

Tényleg csak a druidák és a csodaszarvas hiányzott, hogy teljessé tegyék a képet.

Tiszta kék víz, belógó ágak, madarak és mókusok... (egy mókus tényleg volt)

No és persze én.

Két perc további gyaloglás után elértünk ahhoz a vízeséshez, amely magát a tavat táplálja. A helyet Spouting Rocknak hívják, és tényleg úgy néz ki, mintha a sziklafal "köpné ki" a vizet.

Háromdimenziós körbejárható vízesés.

Hazafelé úton pedig megtanultam, miért nem szabad KFC-ben a legolcsóbb szendvicset kérni. Vagy úgy egyáltalán.

Ezt a képet pedig azért készítettem, mert a minta a hegyen úgy néz ki, mint egy hal farokuszonya.

Ezt a képet még valamelyik délután készítettem, jó régen. Háttérképgyanús.

Ezt pedig a Broadmoor parkolójában. A piros autó tulajdonosának tudok gratulálni. Persze, néha tényleg ennyire nehéz parkolóhelyet találni.

Aki esetleg valamiért hiányolja az írországi képeket, annak tudom ajánlani ezt itt. Történt ugyanis, hogy kitaláltuk, hogy a születésnapom (meg két másik barátom születésnapja) alkalmából elmegyünk vacsorázni egyet a Broadmoor egyik éttermébe, a Golden Bee-be. Ez a szálloda egyik legolcsóbb étterme, amely dizájn szempontjából egy brit/ír bárra hasonlít. Ezért, bár mindenféle más finomság is volt az étlapon, úgy döntöttem, visszatérek a "gyökereimhez", és fish and chipset ettem Guinness sörrel.

A mellettem ülő lány chicken pot pie-a. Nagyobb, mint amilyennek a képen tűnik.

(That's what he said.)

És mivel egyetlen jó étkezés sincs desszert nélkül, rendeltem még egy karamellás banános bread puddingot, amelyet amerikai szokás szerint jól megraktak egy gombóc vaníliafagyival. Kicsit túl édes volt, de amúgy egész finom.

És persze mit ér a jó étel és ital minőségi szórakoztatás nélkül? Szerencsénkre pont a zongora mellé sikerült asztalt foglalnunk, ahol egy úriembertől a fenti füzetből különböző számokat lehetett kérni. A könyv tartalmazta a dalszövegeket is, úgyhogy még énekelni is lehetett hozzá. Mindent összevetve nagyon jól éreztük magunkat. Ha nem lenne még így is relatíve drága a hely, biztos visszamennék.

Emiatt aztán nem sokkal később ellátogattunk egy jóval olcsóbb helyre. Az Ultimate Buffet egy főleg ázsiai stílusú all-you-can-eat étterem, ahol 15 dolláros összegért annyi mindent próbálhattunk ki, ami csak belénk fért. Volt sushi is, de ahogy a képen is látjátok, csak mértékkel ettem belőle. Egész jó volt.

Mások nem fogták vissza magukat (egyik sem az én tányérom).

A keleti étkek mellett voltak amerikaiak is (természetesen), mint ahogy a középen megbúvó sish kebabból is látszik.

Meg a mindenféle desszertekből. És ha már ázsiai étteremben vagyunk, miért is ne törnénk ketté egy-két szerencsesüteményt?

"Az emberek megbíznak a megbízhatóságomban." A vicces az, hogy szerintem ez angolul sem hangzik kevésbé hülyén.

Most, hogy ettünk drágább és olcsóbb helyeken is, miért ne ennénk valamit a legeslegolcsóbb helyen - otthon? Bizony, pár nappal ezelőtt lángos volt terítéken. Sajnos nem ez volt az a kelttésztám, amely rekord sebességgel akart megkelni, úgyhogy az időszűke miatt körülbelül nyolc lángos jött ki az adagból, amelyből talán négy nem égett meg. De ebből is tanultam: alacsony hőfokon kell lángost sütni. Csak Amerikáig kellett eljönnöm, hogy ezt megtanuljam. Ezen kívül egyébként rakott krumplit készítettem még valamelyik nap, amely bár kicsit száraz lett, de annál nagyobb örömmel fogyasztottuk el a lakótársakkal. Hiába, ilyen hálás közönségnek öröm sütni.

Gerzson a Walmartban a "fájós" lábával.

A következő bejegyzésben majd a munkáról fogok többet írni. Akármikor is lesz az. Türelem, emberek! Lesz még mit olvasgatni, ezt garantálom. Minden szépet és jót!

Island of Peace

Bizony sok minden történt, amióta legutóbb írtam. Kezdjük is rögtön a legfontosabb eseménnyel: BEKÖLTÖZTÜNK!

Úgy bizony, szeptember 5-étől kezdődően már egy másik Wildridge-i apartmanban lakom, és el nem tudjátok képzelni, ez mennyire boldoggá tesz. Most kezdődött el az itt tartózkodásomnak azon szakasza, amikor végre itthon érezhetem magam (értsd: nem lóg a fejem fölött a tudat, hogy még el kell költöznöm máshova).

A lakás szép, tágas, és egy egész vasárnapot átívelő nagytakarításnak hála patyolat tiszta is. A helyet az előző bérlők távozása után rögtön átvettük, azaz átvettük tőlük az összes bútort, meg lényegében mindent, amit itt hagytak. Ezek között volt például egy rahedli kaja, amit természetesen nem akartak magukkal vinni. Tésztával, liszttel, cukorral, olajjal és mákkal hónapokig el vagyunk látva. Mákdarálóval viszont nem, úgyhogy még nem tudjuk, hogyan fogunk karácsonykor bejglit sütni.

Mindezen felül a legjobb, hogy végre rendes hálószobában alhatok. A matracommal akadtak némi gondok, viszont a mai nap ez is megoldódott - egy hamarosan távozó magyartól átvettem az övét, a régit pedig szándékomban áll eladni valakinek. Remélem, legalább egy minimális összeget sikerül visszanyernem az új matrac árából.

Tehát sok-sok jelentéktelen és minimálisan jelentős viszontagság után mind a négyen békére leltünk újdonsült otthonunkban.

Persze az élet nem áll meg, engem már másnap reggel várt a munka. De rájöttem, hogy hajnali 4:20-kor felkelni is sokkal jobb, ha a saját ágyamban teszem azt. Karrier terén a helyzet változatlan, a munka halad előre, és bár furcsa belegondolni, de már mindjárt félidőnél járok, már ami a kávézós munkakörömet illeti. Furcsa lenne, ha csak fél évre jöttem volna. Siettetve érezném magam, hogy még mennyi helyre el szeretnék menni, és mennyi mindent szeretnék csinálni. Ehhez képest az írországi ösztöndíjam, amely öt hónapig tartott, kellemes kis hétvégi nyaralásnak tűnik.

Beköszöntött az ősz, ami két dolgot jelent: egyrészt összeszorított fogakkal várjuk az első havat (nem vicc, itt korán havazik - habár jelen pillanatban még elég szép időnk van), másrészt egyre kevesebb embert várhatunk a szállodában, ami nekem kevesebb munkaórát jelent. Az ünnepnapokon persze meglendül a forgalom, de ez nem elég arra, hogy rendesen félre tudjak tenni a téli hónapokra és a jövőbeli kirándulásokra. Éppen ezért duplán fontossá vált, hogy extra órákat vegyek fel a szálloda más részlegeiben is.

Kezdődött ez múlt héten a bankettel. A bankettről azt kell tudni, hogy irracionálisan jól fizet, és kellemesen változatos, már ami a vendégkört és a rendezvények szervezését illeti. Ezen felül bizonyára nagyon egyszerű és átlátható, ha már ott dolgozol egy pár hete. Na már most én nem dolgozom ott egy pár hete, úgyhogy az a benyomásom maradt meg róla, hogy egy hatalmas káosz az egész. Nem igazán magyarázták el, hogy mi is a feladatom, a kevéske instrukcióm abból állt, hogy kövessek más embereket, és tegyem azt, amit ők. Nem mintha elvárnám, hogy folyamatosan súgják a fülembe, hogy mit kéne csinálnom, de legalább valami átfogó képet adhattak volna arról, hogy mi fog történni a rendezvény során. A legviccesebb az volt, hogy még az ott dolgozók is azt tanácsolták nekem, hogy tegyek úgy, mintha csinálnék valamit, és nem lesz semmi gond.

Összegezve, a pénz miatt valószínűleg fogok még menni bankettre, de biztos nem két műszakra egy nap alatt, ahogy múlt héten tettem. Egy-egy néha-néha bele fog férni. És mivel ősz van, ezért (elméletben) kifejezetten sok bankett rendezvényre lehet számítani a konferenciaszezon miatt. Szóval remélhetőleg lesz lehetőségem dolgozni.

Persze próbálok közben más részlegekbe is befurakodni, de egyelőre a holtszezon és a magas alkalmazotti létszám miatt igen nehéz dolgom van. Ám ami késik, nem múlik. Egy évet töltök itt, kizárt, hogy a bankett legyen az egyetlen mentsváram.

Augusztus óta kirándulásokról nem tudok beszámolni, viszont jövő hét keddre tervezünk egy újabb egynapos túrát, ezúttal a pár órára lévő hot springs-be és a hanging lakes-hez. Októberre pedig egy nagyobb kirándulást tervezünk, viszont még alakulóban van, hogy pontosan mikor és hova.

Érdekes apróságok az itteni életemből:

Eddig hatféle Oreo-t próbáltam ki: natúrt, mentásat, gyümölcsöset, mogyoróvajasat, s'mores-osat és citromosat.

Eddig négy alkalommal sikerült úgy beraknom a ruháimat a szárítóba, hogy vizesen jöttek ki a holmijaim.

Eddig három kártyajátékot, egy társast, egy társas kiegészítőt és egy 3DS játékot szereztem be Amerikában. Lesz ez még több is.

A legfurcsább dolgok, amiket a vendégek kértek tőlem (vagy a kollégáimtól) a kávézóban:

• Marihuánát
• Kalapácsot
• Rágni való dohányt (chewing tobacco)
• Síkosítót
• Olyan terméket, amely egyszerre gluténmentes, tejmentes, alacsony cukortartalmú és szójaalapú (az említett vendég egy nagy fehércsokis mokkával és egy zacskó bonbonnal távozott)

A legjobb pénzbeli kiadásom: az autónk. Komolyan, nem is tudom, mihez kezdenénk nélküle.

A legrosszabb pénzbeli kiadásom: kerékcsere az autónkon, amikor huszonnégy óra leforgása alatt két durrdefektet kapott.

A legnagyobb hibám pedig az lesz, ha nem megyek el most rögtön aludni. Holnap újfent korán kell munkába állnom.

Üdvözletem mindenkinek és mindenki családjának.

To Infinity

Az előzőekben olvashattatok tőlem olyan megjegyzéseket, hogy mennyire jó lenne, ha el tudnék már menni kirándulni egy kicsit valahová. Nem terveztem egyelőre semmi egetrengető túrát valami távoli helyre, csak valami kisebbet itt a környéken. Nos, készítsétek az olvasószemüvegeket, ugyanis ezen a napon rögtön három kirándulásról is be tudok számolni nektek.

Az első ilyen múlt hét kedden volt. Egy Paradise Cove nevű helyre mentünk, amelyről előzőleg csak annyit tudtam, hogy egy kis tó, ami fölött sziklák vannak, ahonnan emberek ugrálnak le a vízbe. Na mondom, ez tök jó. A slusszpoén az, hogy ezek a sziklák másfél emelet magasan vannak, és a tó csak egy kis részen elég mély az ugráshoz.

Most, hogy ezt megbeszéltük, induljunk is neki a túrának. Egy órás autóút vezetett a tóhoz, ami alatt sok szép képet készítettem. Az egész bizarr módon hasonlított az írországi élményeimhez. Ott is az volt, hogy maga a város, ahol éltem, nem volt nagy szám, de amint kitettem onnan a lábam, minden gyönyörű, napos és zöld volt. Ez az az élmény, amiért érdemes kirándulni menni; már az oda vezető útért megéri.

No de azért mégis csak oda kell érnünk előbb vagy utóbb a célállomáshoz, és ha már ott voltam, készítettem arról is pár képet. A parkoló után még negyed órát kellett sétálnunk, hegyeken-völgyeken át, patakokon keresztül (és ez nem költői túlzás, tényleg ebből állt a túra).

Itt már majdnem ott vagyunk...

... csak le kellett baktatnunk a sziklákon...

... és ott is voltunk a tónál. Ahol az emberek ülnek ott fönt, na onnan ugrottak le a tóba. Pontosítok, az volt a legalacsonyabb pont, ahonnan ugrottak, vannak ugyanis, akik még magasabb pontot választanak.

Jómagam végül nem ugrottam, de valószínűleg megyünk még máskor is páran, szóval ami késik, talán nem múlik. Helyette kirándultunk egyet a környéken. A tóból egy folyó vezet tovább a hegyek között, azon keresztül és amellett mentünk végig, szebb és szebb tájak között, melyekről képet most ugyan nem fogtok látni, de bízom a képzelőerőtökben. Két dolgot nem vittem magammal a túrának ezen részére: fényképezőgépet (mert azért féltem, no) és strandpapucsot, amely igen csak jól jött volna, mert így eléggé fájt a talpam a nap végére. Este hazafelé jövet megálltunk egy kis vidéki étteremben vacsorázni, ami hiba volt, mert a leggázabb kiszolgálást kaptuk a gáz kiszolgálások történetében. De legalább a sültkrumplijuk finom volt. Olyan nagyon borsos.

Két nappal később aztán felkerekedtünk, hogy megmásszuk a környék (gondolom) legmagasabb pontját, a Pikes Peak-et. Megmászás alatt persze azt értem, hogy végig autóval mentünk, de mentségünkre szolgáljon, hogy nagyon más lehetőségünk nem is volt. A felvezető út egyes pontjain meg lehetett állni az autóval, és megcsodálni a panorámát. Ki is használtuk a lehetőséget rendesen, annyi képet és videót készítettünk, hogy na.

A képek nagy része ilyen elmélkedős kép volt. Végül is valamit ki kell raknunk borítóképnek facebookra. Szóval az egyik ilyen megálló egy víztároló volt, ahonnan Colorado Springs ivóvizének egy része is származik, úgyhogy kedvesen figyelmeztetve lettünk, hogy lehetőleg ne ússzunk benne.

Az út első szakasza még relatíve egyenes volt, aztán ahogy egyre feljebb értünk, ilyen hajtűkanyarokon kellett feljebbjutnunk.

Nem is lenne amerikai az élmény, ha nem készítünk néhány képet az autóval is. Ez az egyik dolog, amire az elmúlt időszakban rájöttem: az autó megvétele tette teljessé az "amerikai álmomat". Ami azért érdekes, mert eredetileg nem voltam benne biztos, hogy szükségem lesz rá. Ki gondolta volna?

Tábla figyelmeztetett minket, hogy lehetőleg ne zúgjunk le tíz mérföld per órával a szakadékba, hanem kanyarodjunk vissza, ha volnánk olyan kedvesek.

Végül felértünk a hegycsúcsra. Az iskolában biztos tanultátok, hogy egy bizonyos magasság után eltűnnek a fák, majd a kisebb növények is, aztán a hóhatár fölött már örök hó van. Ahol voltunk, ott növények már nem voltak, hó pedig csak egy adott hőmérséklet alatt. Pechünkre vagy szerencsénkre mi jó időt fogtunk ki a kirándulásra, úgyhogy hó éppen nem volt. Tervben van, hogy télen még egyszer feljövök ide, viszont akkor már biztos nem autóval...

... inkább ezzel. Bizony, itt is van fogaskerekű kisvasút. Kicsit drága, de legalább biztonságosabb a csúszós-jeges utaknál.

Talán a képekről nem jön át, de a látvány lenyűgöző volt. Valószínűleg ezt még említeni fogom más kirándulós bejegyzésekben is, de ezek olyan élmények, amelyeket ezer kép sem tud visszaadni. Akkor érted meg igazán, milyen letaglózó a táj, ha te magad is ott vagy.

Mert hát azért én is ott voltam. Készült rólam több kép is, csak értelemszerűen nem az én fényképezőmmel.

Most viszont ugorjunk előre egy kicsit az időben. A harmadik kirándulásra csak ketten mentünk, és nem is túl messzire. Seven Falls gyakorlatilag a Broadmoor-hoz tartozik, egy kisebb természetvédelmi területről van szó, ahol pont ebben a hónapban nyílt meg a szálloda legújabb étterme. Az 1858 nevet viselő vendéglátó egység egész vidékies külsőt kapott; belül főleg bányászati motívumokkal dekorálták ki, a nevét is arról az évről kapta, amikor Coloradoban elkezdődött az aranyláz. Mindkét környezetbe nagyon szépen beleillesztették az éttermet: a természetibe, és a szállodaiba is (pontosan ugyanolyan szép és ugyanolyan drága, mint az összes többi étterem).

És ha már az étterem környezeténél tartunk, beszéljük az étterem környezetéről. A Seven Falls megnevezés két okból is megtévesztő. Egyrészt egy nagy vízesésről van szó, amely hét részre van osztva, kis vízgyűjtőkkel elválasztva. Másrészt (spoiler alert) van egy nyolcadik vízesés is, valamivel távolabb.

A vízesés(ek) mellett egy igen meredek lépcsősor vezetett fel. Nem vicc, kapaszkodnom kellett hogy ne szédüljek le. Amennyire az amerikai mentalitást ismerem, szerintem a legtöbb ember meg se próbál felmenni ezeken a lépcsőkön, inkább megállnak az étteremnél, és eszik a drága ételeket. Ha valamihez ért a Broadmoor, az a pénzcsinálás. Remek stratégia.

Azt is megtanultuk, hogy a vízeséseknek különböző kategóriáik vannak, de most hirtelen nem jut eszembe egyik sem.

Itt már majdnem fent vagyunk a legtetején. Ezen a ponton egy rövidebb és egy hosszabb túraútvonal indult az erdőn keresztül, ezeken gyalogoltunk végig.

Ez itt az egyik legidősebb fenyő az erdőben. Van valami pontos neve is, nem tudom, a lényeg az, hogy olyan idős, hogy a kérge teljesen tűzállóvá vált. Érdekes ellentmondás, nem? Ez olyan, mintha mi emberek egy bizonyos kor után halhatatlanná válnánk.

Ez pedig a bónusz vízesés, a Midnight Falls. Mivel este a túraútvonalakat lezárják, valószínűleg sosem fogom megtudni, miért hívják így.

A másik útvonal sajnos zsákutcára vezetett, mert valamilyen ok miatt a vége előtt lezárták. Viszont láttuk, hogy valami kalandpark-szerűséget terveznek ide építeni. Ez a kötélpálya például legalább száz méter magasan vezetett át a sziklák között. Biztos van, aki bevállalja.

Itt egy tábla, ha valaki kíváncsi a vízesések nevére.

Bizonyítandó, hogy én is ott voltam.

Kép mind a hét vízesésről egyben. Így a kép alapján csak ötöt tudok összeszámolni, de bízzatok bennem, tényleg hét volt ott.

Ennyi volt mára a olvasnivaló. Hamarosan újra jelentkezem, szeretnék majd írni egy kicsit a mindennapi életről és a munkáról is, de mivel itt már majdnem éjfél van, holnap pedig 5:30-ra megyek dolgozni, valószínűleg ideje lenne aludni mennem.

Addig is, utólag is boldog névnapot nekem.