A Small Vanilla Latte, Please

A következőkben röviden (?) arról számolok be, milyen volt az első egy-két hetem a Broadmoor dolgozójaként.

Erről az időszakról azt kell tudni, hogy hivatalosan a "Trainee", azaz gyakornok megnevezést viseltem. Ez azt jelenti, hogy ha egy adott műszakban három emberre volt szükség, akkor én mindig a negyedik voltam. Továbbá nem részesülök a nem készpénzben adott borravalókból sem, ami kár, mert az elmúlt napokban annyi vendégünk volt, hogy csak na. Sebaj, ez a holnapi naptól megváltozik, habár továbbra is tanulni fogok, és még egy tesztet is sikeresen meg kell írnom valamikor. Ez még mind a jövő kérdése.

Szóval mit is dolgozom a Broadmoorban? Mi is az az álomállás, ami miatt érdemes  volt egy évre ott hagynom Magyarországot? Kérek mindenkit alássan, a szálloda kávézójában dolgozom "Espresso Attendant"-ként. Ez nem takar se többet, se kevesebbet annál, mint amit sejtet: vendégeket szolgálok ki, kávét főzök, italokat és ételeket adok el, kezelem a pénztárgépet (hamarosan), ellátom a munkavégzéshez szükséges háttérfeladatokat. Kívülről mindez nem tűnhet soknak, de én kifejezetten élvezem.

Ez itt az Espresso észak-nyugati sarka, és a pult nagy része. Természetesen ismét Google barátunk segítségét kellett igénybe vennem, ugyanis mint szállodai dolgozó nem készíthetek saját fényképeket. A kivilágított pultban péksütemények, csokoládék és cukrászsütemények találhatók, melyek mind a szállodában készülnek. Gyakornoki "kötelességem" volt ezek közül minél többet megkóstolni, hogy tudjak róluk beszélni a vendégeknek, ha kérik. Java részük ízlett is, volt köztük néhány igencsak túlcukrozott darab, de többségében nagyon ízlettek, és kinézetre is egytől-egyig mesterművekkel volt dolgom. A kedvencem a pisztáciás-epres krémes süti volt, de a rózsás-málnás macaroon se volt semmi.

A háttérben a szekrényeken további édességeket árulunk, például dobozos csokoládékat, de vannak ott magazinok és könyvek is, plusz van egy szekrény, amelyet gyógyszerekkel, dezodorokkal, fogkefékkel, varrókészletekkel és ilyesmikkel raktak tele, ergo olyan dolgokkal, amelyeket a vendég, ha véletlenül otthon hagyta volna, nálunk megvehet.

A pulttal szemben van három kis kerek asztal (a kávézón kívül van még hét másik), egy hűtött szekrény üdítőkkel, joghurtokkal, szendvicsekkel és salátákkal megrakva, a kép készítője mögött pedig egy másik polc van, amelyről a vendégek cukrot, édesítőt, tejszínt és efféléket vehetnek el a kávéjukhoz.

Persze a munka nagy része a pult mögött zajlik, és atyám, van is munka rendesen, főleg a reggeli órákban. Kávézóhoz hűen tényleg délelőtt jön a legtöbb vendég, ilyenkor fogy el a legtöbb péksütemény is, és népszerű még az itt Amerikában nagyon menő bagel is, amely leginkább egy lyukas zsemlére emlékeztet, és mindenféle kiőrlésben/ízesítésben lehet kapni. Persze délután sem áll meg az élet, egyrészt déltől kezdve szendvicseket és salátákat is kínálunk - ezt tudni kell az amerikaiakról, hogy náluk az ebéd körülbelül ennyiből áll, inkább vacsorára esznek sokat. Vacsora tájékán aztán kicsit ritkulni szokott a forgalom (mégis csak tele van a szálloda jobbnál jobb éttermekkel), aztán megint kezdődik a banzáj, mindenki jön hozzánk fagylaltot enni. Az én ízlésemnek elég szűk a választékunk, de persze nincs is akkora jégszekrényünk, hogy ennél több fagyisdoboz elférjen benne.

Eddig általában kétféle műszakban dolgozhattam, vagy délelőtt, vagy délután. A délelőtt általában azt jelenti, hogy nyitás előtt fél vagy egy órával kell ott lennem. Minekutána reggel hatkor nyitunk, ezért meglehetősen korán kell felkelnem, hogy időben beérjek dolgozni. Ennek ellenére én jobban szeretek délelőtt dolgozni, mert több a munka, nem kell zárás előtti nagytakarítást végeznünk, és a munka után előttem a nap jó része. Ha délután dolgozom, akkor délután 2-3 körül megyek, és naptól függően este 9:30-ig vagy 11-ig maradok.

Az első egy-két napom lényegében azzal telt, hogy néztem, hogy dolgoznak a többiek. Közben magyarázták nekem, mit hogyan és miért csinálnak, én kérdéseket tettem fel, lényegében egy nagyon interaktív árnyék voltam a munkatársaim mögött. Ami a munkatársakat illeti, mindenki nagyon kedves, a supervisor-öm is nagyon kedves, és a menedzserem is, bár nála valahogy sosem tudom eldönteni, hogy mit gondol a munkámról. Talán az amerikai mosoly teszi. Itt a vendégek előtt mindenki olyan szívélyes és mosolygós lesz, amilyet Magyarországon szerintem eddig még nem láttam. Persze ott is előírás, hogy kedvesek legyünk a vendégekkel, hogy mosolyogjunk, de elég csak pár napot eltölteni az Államokban, és egyből látni a különbséget.

A harmadik naptól már egyre többet dolgozhattam, sorra tanultam a különböző kávéfajtákat és elkészítési módjukat, valamint egyre többet megtudtam a termékekről, amelyeket árulunk. Ahhoz képest, hogy kívülről mennyire egyszerűnek tűnik ez a munka, elképesztő, mennyi mindenre kell odafigyelni. Egyrészt ott vannak az egészség- és minőségügyi előírások, mikor kell gumikesztyűt viselni, meddig lehet az espresso kávét bekeveretlenül hagyni, mielőtt megkeseredik, és egyéb ilyen apróságok. Tudni kell, mit mondj a telefonba, ha másik részlegről hívnak minket, mikor kell a nevén szólítani a vendéget, és a pénztárgéphasználatról ne is beszéljünk (konkrétan nem is tudnék még róla mit mondani, mert épp hogy csak elkezdtem tanulni).

(Kábé ilyeneket kell tudni, csak helyenként más arányokban.)

A lényeg az, hogy még egy ilyen egyszerű, minimálbéres munka is tele lehet kihívásokkal. És ha már a minimálbérnél tartunk, múlt hét pénteken megkaptam az első fizetésemet - egy hétről. Nem sok, de én büszke voltam magamra.

Annál nagyobb lelkesedéssel mentem el bevásárolni másnap a Walmartba. Mint ahogy már említettem, sétatávolságban egyetlen egy élelmiszerbolt van, és az is a lehető legdrágább, amit csak kifoghattam volna. A Walmart itt népszerű és elfogadható árú, kábé úgy képzeljétek el, mint a Tescot, csak nagyobb választékkal. Egyik magyar kolleginámnak és frissen beszerzett autójának hála alkalmam volt végre itt is bevásárolni. Körülbelül ugyanannyit költöttem, mint a Safewayben, de úgy éreztem, minőségibb dolgokat vettem ugyanazért a pénzért. Többek között vettem bagelt, mert kíváncsi voltam, milyen lehet az íze. A fahéjas-mazsolás verzió ízlik, főleg mogyóróvajjal és lekvárral, amerikai módon.

(Ezt a képet sem én csináltam. Lehet megkövezni érte.)

Az elmúlt két napban pedig szabadnapom volt. Eredetileg vasárnap és kedden lett volna szabadnapom, de aztán műszakot cseréltem egy kollégával, és így hétfőn (ma) itthon maradtam, holnaptól péntekig pedig minden nap dolgozom. Ezt kihasználván ma elmentem a Wells Fargoba bankszámlát nyitni. Kábé egy órát töltöttem ott különösebb várakozás nélkül, de legalább már lesz mire utaltatnom a fizetésemet. Két hét múlva jön a bankkártyám, amire az itteni "netbankár" segítségével bármilyen képet rakhatok. Én ilyen zongoramintásat választottam. Majd ha megjön, mutatok képet. Addig is egy ideiglenes kártyát használhatok. Lényegében már nem kell teljesen a készpénzes fizetésre hagyatkoznom.

Fun fact #1: sikerült leejtenem a borotvámat. Sikerült vennem helyette egy másikat, ami nem jó. Sikerült elhagynom a blokkot, mielőtt visszavihettem volna.

Fun fact #2: megint ott tartok, hogy találnom kell egy helyet, ahol hajat vágathatok. Ez elsőre valahogy mindig ijesztő. Persze legrosszabb esetben kopaszon megyek munkába. Na arról kaptok majd képet.

A következő bejegyzésig minden jót mindenkinek.

(Uni)formal

A következőkben a hétfőtől péntek reggelig tartó élményeimről fogok beszámolni, azaz a rettegett/várva várt orientációról.

HÉTFŐ:

A hét első napja, és egy új korszak kezdete. Oké, ez egy kicsit drámai volt, de tény, hogy aznap lépett hatályba hivatalosan az egy éves szerződésem. Egyszersmind ez volt az a reggel, amikor másfél hónap után újra ébresztőre kellett kelnem. Felemelő érzés volt.

Az első két nap broadmooros kisbusz vitt minket a hotelbe. Kisbusz alatt egy nagyobbfajta, nyolcszemélyes autót kell érteni, amibe valahogyan sikerült belezsúfolni közel tizenöt embert. Zanzásítva: sikerült közelebbről megismerkednem az új munkatársaimmal, hamarabb, mint gondoltam. Akik a Wildridge és Sienna Apartmannsból jöttek, jórészt magyarok és litvánok voltak, plusz egy indiai srác, velük egész jól összeismerkedtünk a hét folyamán. A szállodába érvén csatlakoztak még hozzánk mindenféle más nemzetiségűek is, de főleg amerikaiak.

Ja igen, és mivel jelenlétünkkel a szállodát reprezentáljuk, ezért az egész hét folyamán pingvinbe vágva kellett "munkába" járnunk. Az elején ez még egész érdekes volt, és tényleg fontosnak éreztem magam (az öltöny teszi), de a harmadik napra már szívesebben visszavettem volna a farmert-póló kombinációt. Persze ezt nem lehetett.

Kezdődött az orientáció azzal, hogy bevezettek minket egy kisebb helyiségbe, ahol aláírtuk a világ összes hivatalos dokumentumát. Ezután készítettek rólunk fényképet az Employee ID-hoz, amellyel többek között a munkaidő elején és végén tudunk be- és kijelentkezni (clock in/clock out). Ezt a nap végén meg is kaptuk.

Ezután egy nagyobb helyiségbe vittek minket, ahol egy vetítővászon, asztalok és változatos üdítők és rágcsálnivalók vártak, mindannyiunk legnagyobb örömére. Az előadások nagy részét egy Melanie nevű nő tartotta, aki először megismertetett minket egymással - egész kreatív módon. A dolog úgy működött, hogy mindenki kivett az asztalán lévő tálkából egy M&M's cukorkát, és asszerint, hogy milyen színűt húzott, mindenkinek el kellett mondania valamit magáról: a piros a legboldogabb napját, a zöld egy kínos eseményt, a sárga a kedvenc ételét, ilyesmi. Ezután tanultunk egy kicsit a szálloda sztenderdjeiről (nevén szólítsd a vendéget, sose mondj nemet, találj megoldást minden problémára, teljesítsd túl az elvárásokat...), majd a szálloda történetéről (kétszer aludtam be majdnem a levetített videó alatt). Tizenegy óra tájékán nekivágtunk a Broadmoor körüli utunknak. Körbejártuk a birtokot - igen, birtokot, ugyanis ez egy hatalmas hely, már az épületekben is el lehet veszni, és akkor ott vannak még a medencék, a tó, az emlékművek, a teniszpályák, a három golfpálya, a Cottages nevű apartmanházak, amelyeknek semmi köze sincs sem a cottage cheese-hez, sem a cottage pie-hoz. Megismertük a vendég- és alkalmazotti részlegek jó részét, bejártunk néhány éttermet, és mondanom sem kell, mindenki odáig volt meg vissza a látványtól. A fényűzés az egy dolog, a Broadmoor viszont túltesz mindenen.

A túra közben benéztünk az employee cafeteriába is, ahol megebédeltünk - az első nap ingyen. Egyébiránt ingyen fogok még enni a születésnapomon is. Broadmoor: ahol megéri még a szülinapodon is dolgozni. Egész korrekt a választék, mindig van két főétel mindenféle körettel, lehet szendvicset vagy hamburgert is kérni, van salátabár, üdítők, valami desszertféle, és mint az a következő nap kiderült, mindezt nagyon elfogadható áron adják. Ma péntek van, és eddig még nem volt olyan, hogy 5 dollárnál többet fizettem volna (a 3 és fél dollár az átlag). Ennyiért máshol nem kapsz tartalmas meleg ételt.

Ebéd után folytattuk a kirándulást, majd a tréningterembe visszaérvén folytattuk az előadásokat. Ezúttal a harrassment nevű fenomenonról volt szó, azaz a munkahelyi verbális és fizikai, direkt és indirekt bántalmazásról. Lényegében: ha ingerenciát érzel arra, hogy elsüss egy rasszista vagy lekezelő viccet, ne tedd, mert kirúgnak a francba. Ugyanígy zéró tolerancia elv vonatkozik az alkoholfogyasztásra és a droghasználatra is. A munkahelyen bármikor elvégezhetnek rajtad drog- vagy alkoholtesztet, és ha pozitív az eredmény, azonnal felfüggesztenek.

A nap végén megkaptuk a névtábláinkat. Én hivatalosan is átkeresztelkedtem Ben-re. Így szeretném megkönnyíteni az amerikaiak dolgát, meg már egyébként is untam mindenkinek elmagyarázni, hogy kell kiejteni a nevem. Végül néhányunknak alkalmunk volt elmenni egyenruhát felpróbálni, ami alapján szerdán meg is kaptam a saját szettjeimet (vagyis azok nagy részét).

KEDD:

Őszintén szólva nem sokra emlékszem erről a napról. Az idő nagy része most előadásokkal telt, volt szó a munkahelyi benefit-ekről, azaz hogy milyen juttatásokat kapunk a Broadmoor dolgozóiként. Többek között ingyen látogathatjuk a szállodai mozit, és 25 centért mehetünk a városi állatkertbe. Zsír.

Volt még több előadás is, de annyira álmos voltam, hogy a nagy részére nem emlékszem. Délután megkezdődött a divisional training (én legalábbis így hívom), tehát asszerint folytatódtak a tréningek, hogy milyen divízión fogsz dolgozni. Én például az összes magyarral egyetemben a Food and Beverage tréningre mentem. Ez már sokkal érdekesebb volt, voltak csoportos feladatok, kellett egy kicsit kreatívkodni is, és inkább a gyakorlatról volt szó, mint az elméletről. Olyanokat tanultunk például, hogy hogyan beszéljünk a vendéggel telefonon, hogyan találjunk alternatív megoldásokat a problémáira, milyen szavakat használjuk köznapi szleng helyett, és hogy hogyan írjunk le termékeket úgy, hogy a vendég meg akarja venni azokat.

SZERDA:

Ezen a napon folytatódott a divisional training, ezúttal alkoholeladásról és ételegészségügyről volt szó. Az előbbinél arról tanultunk, kinek adhatunk el alkoholt, mire kell figyelni, hogyan ismerjük fel az ittas vendéget és hogyan kezeljük az egyszerű/eldurvult helyzeteket, miket kell ellenőrizni, ha elkérjük a vendég valamilyen igazolványát, mik a megengedett hivatalos alkoholszintek, satöbbi.

A második előadás rövidebb volt, és lényegében a mikrobiológia-higiéné és táplálkozástan tantárgyaknak felelt meg, rettenetesen lebutítva. Elrettentésnek levetítettek nekünk egy 90-es évekbeli hírsávot, amikor is egy amerikai gyorsétterem fertőzött és alulsütött hamburgerhúst szolgált fel, és több kisgyerek meghalt, mások kómában feküdtek hónapokig, egy részük fel is ébredt, jó részük lebénult utána. Ja. Óvatosnak kell lenni.

Mint említettem, ezen a napon páran már meg is kaptuk a munkaruhánkat. Elméletben mindenkinél három szett egyenruha kell, hogy legyen, amelyek közül az ajánlás szerint egy mindig legyen tartalékban, egy rajtad, egy pedig mosásban (a szálloda ingyen mossa a munkaruháinkat). Namármost én három inget kaptam, egy nadrágot és két kötényt. A nadrágról azt mondták, hogy majd később lesz még több, csak most ennyit tudnak adni. Szerencsére kábé ugyanolyan nadrágról van szó, mint ami az öltönyömhöz is van, szóval azt tudom hordani váltásként. Na nem mintha ezek olyan gyorsan koszolódnának.

Szintén ezen a napon találkoztam a menedzseremmel is, egy Shana nevű rendkívül jófej nővel, aki körbevezetett azokon a helyeken, ahol a munkám során járni fogok (konyha, pékség, raktárak, és maga az Espresso, amelyet hétfőn nem volt alkalmam megnézni). Amúgy a szállodának két ilyen kávézó-szerűsége van, az egyik ez, a másik a Natural Epicurean. Ott, ahogy a nem kissé bonyolult név is sugallja, mindenféle biokaját lehet kapni. A hely és a koncepció is tetszik, remélem, tudok majd plusz műszakokat vállalni ott is.

CSÜTÖRTÖK:

Egyre közeledik a munka... egyesek már aznap munkába álltak, én viszont csak péntekre voltam beírva. Csütörtökön csak az international orientation volt megtartva, ahol elmondtak minden olyan érdekes információt a környékről, közlekedésről, kultúráról és az alkalmazkodásról, ami tök hasznos lett volna mondjuk egy héttel azelőtt. Sebaj, a szándék a lényeg. Az egyetlen érdekes információmorzsa az volt, hogy a szálloda oktatóközpontja különböző (online és gyakorlati) kurzusokat hirdet meg, amelyekért hivatalos diplomát kaphatunk, és amelyekre mi dolgozók ingyen iratkozhatunk fel. Van itt mindenféle a bartendingtől kezdve a könyvelésig. Én személy szerint szeretnék legalább egy-kettőn részt venni, mert hát egyrészt egy ötcsillagos-ötgyémántos szálloda indítja őket, másrészt egy hasonló kurzus Magyarországon nem kevés pénzbe kerülne.

Ezen a napon több dolgot is megtanultam a helyi közlekedésről. Az egyik az, hogy busszal tuti nem fogok munkába járni, mert bár van buszmegálló a Wildridge-hez és a Broadmoorhoz közel is, de a járat a belvároson keresztül visz el a szállodába, tehát az út körülbelül egy órán át tart. Gyalog bő fél óra alatt beérek a hotelbe. A bicikli sem a legkényelmesebb megoldás, de azért megkönnyítené a dolgomat. A legolcsóbb megoldás az, ha elvisznek téged, és hála az emberek arany szívének, ez sokszor járható út. Szerdán egy magyar barátunk vitt be néhányunkat dolgozni, és haza is hozott, csütörtökön pedig gyalogolni akartunk a szállodába, de öt percen belül megállt mellettünk egy broadmooros dolgozó, hogy szálljunk be, elvisz minket. És hogy hogyan jöttem haza csütörtökön? Nos, a hotel dolgozói közül a jamaikaiak egy csoportja pár évvel ezelőtt saját taxiszolgálatot indított, amely nagyon olcsón szállít embereket a környéken ide-oda. Szabadúszókról van szó, nem a legmegbízhatóbb szolgáltatás, és nem is működnek egész évben, viszont alkalmasint nagyon megéri őket igénybe venni.

PÉNTEK:

Ma reggel megint kisbusz jött értünk. Az orientáció hivatalosan már véget ért, az egyetlen hátra lévő dolog az volt, hogy ellátogassunk a Social Security Office-ba. Itt egyfajta társadalombiztosítási kártyát kellet igényelnünk, amely egész életünkben megmarad (nem kell később újra igényelni), és mindennemű amerikai munkavállaláshoz szükségünk lesz rá. Többek között ahhoz is kell, hogy majd bankszámlát nyithassak.

Na már most én azt hittem, hogy ez az iroda a szállodában van valahol. Tévedtem, ez egy külön iroda valahol a város másik felén egy Isten háta mögötti helyen. A jelek szerint ezt csak én nem tudtam, így én voltam az egyetlen hülye, aki ide is (ezúttal munkaruhába) kiöltözve ment. Mentségemre szóljon, hogy ha nagyon sokáig tartott volna az ügyintézés, ebben mehettem volna rögtön dolgozni. Gond persze így se volt belőle.

Természetesen nem ment minden simán, ugyanis kiderült, hogy a rendszerük nem látja, hogy regisztráltam volna a SEVIS-rendszerben (nem teljesen tiszta, hogy mit csinál a SEVIS, de a lényeg az, hogy szükség van a regisztrációra ahhoz, hogy itt lehessek). Ez azért vicces, mert nem kevesebb, mint kétszer hívtam fel őket eddig, hogy regisztrálni szeretnék: egyszer előzetesen még Arizonában, egyszer pedig az orientáció első napján, amikor még válasz-emailt is kaptam arról, hogy a regisztráció sikeres volt. Mindegy, biztosítottak róla, hogy intézkednek az ügyemben, úgyhogy nem lesz semmi probléma.

Ezután hazajöttem, megebédeltem, pihentem egy kicsit, majd délután felkerekedtem, és elindultam a szállodába az első munkanapomra...

... és csak hogy ne maradjatok kép nélkül, íme egy kép egy csigáról:

Obligatory Negative Post

Július harmadikán utaztam Mesából Colorado Springsbe. Az út maga gyors volt, minden jól ment, nem volt semmi fennakadás, a folyamatos légörvényeket leszámítva. Persze ez várható volt, ugyanis az előrejelzések is viharos időt mondtak. Nos ez a következő nap be is igazolódott, ahogy majd a képeken láthatjátok.

Az átmenet a két állam között érzelmileg volt inkább radikális. Egyszerre hirtelen otthagyni a barátaidat, a kényelmet, a jó időt és a felelősségek teljes hiányát nem könnyű. Június közepén ez azért volt más, mert ott ugyanez a kombináció várt engem a túloldalon is.

Ez most egy olyan helyzet, amelyhez hozzá kell szoknom, ugyanis egy éven keresztül ezt az életet fogom élni. Persze most mondhatnátok, hogy "jaj szegény, kimehetett Amerikába és utazgathat fel-alá, hogy oda ne rohanjak". Csak arra szeretnék kilyukadni, hogy minden kezdet nehéz.

Pláne, hogy ezer meg egy elintéznivalóm van, és nem tudom még, hogyan fogom megoldani őket. Talán túl sokat aggódom, vagy talán csak nem vagyok annyira talpraesett, mint a többiek, akik idejönnek dolgozni. Elgondolkodtató, hogy tényleg ennyire képtelen vagyok-e gondoskodni magamról, ha nincs ott más, aki ezt megteszi helyettem.

Lényeg a lényeg, kénytelen leszek autót venni. Semmit nem tudok az autókról, nem tudom, mi merre hány méter, milyet éri meg, milyen az itteni közlekedés, honnan szerezzem be, magamtól még csak nem is tankoltam sohasem, nem tudom, mit kell tennem, ha elromlik, épp hogy csak annyi előnyöm van, hogy már van jogosítványom. Az se itteni, de a helyiek szerint tudom azt is használni. Plusz ez egy olyan dolog, amire nem akartam költeni. Márpedig kénytelen leszek, mert a helyi tömegközlekedés minősége és frekvenciája erősen konvergál a nullához. Egy rendes nagybevásárlást se tudok elintézni háromnegyed óra séta nélkül, és akkor a munkáról ne is beszéljünk, oda is elvileg negyven perc eljutni gyalog. Most még SZINTE oké lenne, de az időjárás itt abszolút kiszámíthatatlan, novembertől meg már havazik is. Sokkal többet kellett volna otthon vezetnem. El vagyok kicsit veszve a témában.

Na már most, kocsira momentán nincs pénzem, még megosztva sem, ezért az első időszakra beszerzek egy biciklit. Ez már egyszerűbb feladat, de egy tök idegen országban vagyok, és uram bocsá' a biciklikhez sem értek igazán. Lényegében csak azt fogom látni a megvásárolandó terméken, hogy van két kereke, tud gurulni, és fog a fék. Ennyi a lényeg. Nem...?

Kell persze bankszámlát is nyitnom, ami gondolom egyszerű lesz, de már itt is kavarások vannak, mert franc tudja, milyen dokumentumokat kérnek, kell-e állandó lakcím, satöbbi.

És persze ott van a tény is, hogy rendesen berendezkedni sem tudok még, mert ahol most vagyok, az még nem a végleges lakásom. Oda majd csak szeptemberben fogok költözni. Szerencsére a cipekedés nem lesz nehéz, épp hogy csak az utca végéig kell elhúznom a bőröndjeimet. Próbálom egy kicsit otthonosan érezni magam itt is, ma például voltam bevásárolni (itt visszautalnék az autós problémára), szóval legalább már kajám van. Persze lehetne rosszabb is, nem a földön alszom, nem a Siennában (ami az elmondások alapján csak pár fokkal jobb az előbbinél), és ismerősök között vagyok (új ismerősök persze, de mindenki magyar és mindenki jófej). Csak hát no. Várom nagyon a végleges lakást.

Amúgy szombat délután tettünk egy kb. céltalan kis sétát Colorado Springs történelmi negyedében. Ezt a képet akkor készítettem, amikor elindultunk Wildridge-ből. Borult rendesen az ég.

Ilyen táblát se láttam még.

Első Dunkin' Donuts fánk.

Pár óra rossz idő után már dög meleg volt. Aztán mire mentünk haza, már megint felhős volt az ég.

Pizza Hut-os barbecue csirke. Nem rossz, ehető, de nem visszamenős.

Ez volt július negyedikén. Ami azt illeti, az eddigieket mind aznap írtam, a képaláírásokon kívül. Ma már egy kicsit jobb volt a helyzet, találkoztam a jövőbeli lakótársaimmal (újra), tudtunk beszélni a lehetőségekről, utazásról, autóról, ilyesmikről. Bevallom, annak ellenére, hogy mindenkivel szeretek barátkozni, nagyon jó olyanokkal beszélgetni, akik hozzám hasonlóan újak itt. Így alkalmunk lesz együtt felfedezni a környéket, a lehetőségeket, a munkahelyet, satöbbi.

Tegnap este blogírás után még összefutottam a sráccal, akinek a lakását szeptemberben átvesszük. Meg is nézhettem a szóban forgó lakást, nekem tetszik, jellegre hasonló a mostanihoz, de valahogy tágasabbnak tűnik. De lehet, hogy ezt csak én képzelem be magamnak.

Holnap pedig orientáció. Már nagyon várom. Végre kezdetét veszi az, amiért idejöttem.

Szurkoljatok.

Thank You

Thank you for the amazing food you made for me, or we made together...

Thank you for the places you took me to...

Thank you for the games we played together...

Thank you for the amazing time we had this June! Thank you Claudie, Tom, the entire family, and all your friends who made these weeks special for me!