To Infinity

Az előzőekben olvashattatok tőlem olyan megjegyzéseket, hogy mennyire jó lenne, ha el tudnék már menni kirándulni egy kicsit valahová. Nem terveztem egyelőre semmi egetrengető túrát valami távoli helyre, csak valami kisebbet itt a környéken. Nos, készítsétek az olvasószemüvegeket, ugyanis ezen a napon rögtön három kirándulásról is be tudok számolni nektek.

Az első ilyen múlt hét kedden volt. Egy Paradise Cove nevű helyre mentünk, amelyről előzőleg csak annyit tudtam, hogy egy kis tó, ami fölött sziklák vannak, ahonnan emberek ugrálnak le a vízbe. Na mondom, ez tök jó. A slusszpoén az, hogy ezek a sziklák másfél emelet magasan vannak, és a tó csak egy kis részen elég mély az ugráshoz.

Most, hogy ezt megbeszéltük, induljunk is neki a túrának. Egy órás autóút vezetett a tóhoz, ami alatt sok szép képet készítettem. Az egész bizarr módon hasonlított az írországi élményeimhez. Ott is az volt, hogy maga a város, ahol éltem, nem volt nagy szám, de amint kitettem onnan a lábam, minden gyönyörű, napos és zöld volt. Ez az az élmény, amiért érdemes kirándulni menni; már az oda vezető útért megéri.

No de azért mégis csak oda kell érnünk előbb vagy utóbb a célállomáshoz, és ha már ott voltam, készítettem arról is pár képet. A parkoló után még negyed órát kellett sétálnunk, hegyeken-völgyeken át, patakokon keresztül (és ez nem költői túlzás, tényleg ebből állt a túra).

Itt már majdnem ott vagyunk...

... csak le kellett baktatnunk a sziklákon...

... és ott is voltunk a tónál. Ahol az emberek ülnek ott fönt, na onnan ugrottak le a tóba. Pontosítok, az volt a legalacsonyabb pont, ahonnan ugrottak, vannak ugyanis, akik még magasabb pontot választanak.

Jómagam végül nem ugrottam, de valószínűleg megyünk még máskor is páran, szóval ami késik, talán nem múlik. Helyette kirándultunk egyet a környéken. A tóból egy folyó vezet tovább a hegyek között, azon keresztül és amellett mentünk végig, szebb és szebb tájak között, melyekről képet most ugyan nem fogtok látni, de bízom a képzelőerőtökben. Két dolgot nem vittem magammal a túrának ezen részére: fényképezőgépet (mert azért féltem, no) és strandpapucsot, amely igen csak jól jött volna, mert így eléggé fájt a talpam a nap végére. Este hazafelé jövet megálltunk egy kis vidéki étteremben vacsorázni, ami hiba volt, mert a leggázabb kiszolgálást kaptuk a gáz kiszolgálások történetében. De legalább a sültkrumplijuk finom volt. Olyan nagyon borsos.

Két nappal később aztán felkerekedtünk, hogy megmásszuk a környék (gondolom) legmagasabb pontját, a Pikes Peak-et. Megmászás alatt persze azt értem, hogy végig autóval mentünk, de mentségünkre szolgáljon, hogy nagyon más lehetőségünk nem is volt. A felvezető út egyes pontjain meg lehetett állni az autóval, és megcsodálni a panorámát. Ki is használtuk a lehetőséget rendesen, annyi képet és videót készítettünk, hogy na.

A képek nagy része ilyen elmélkedős kép volt. Végül is valamit ki kell raknunk borítóképnek facebookra. Szóval az egyik ilyen megálló egy víztároló volt, ahonnan Colorado Springs ivóvizének egy része is származik, úgyhogy kedvesen figyelmeztetve lettünk, hogy lehetőleg ne ússzunk benne.

Az út első szakasza még relatíve egyenes volt, aztán ahogy egyre feljebb értünk, ilyen hajtűkanyarokon kellett feljebbjutnunk.

Nem is lenne amerikai az élmény, ha nem készítünk néhány képet az autóval is. Ez az egyik dolog, amire az elmúlt időszakban rájöttem: az autó megvétele tette teljessé az "amerikai álmomat". Ami azért érdekes, mert eredetileg nem voltam benne biztos, hogy szükségem lesz rá. Ki gondolta volna?

Tábla figyelmeztetett minket, hogy lehetőleg ne zúgjunk le tíz mérföld per órával a szakadékba, hanem kanyarodjunk vissza, ha volnánk olyan kedvesek.

Végül felértünk a hegycsúcsra. Az iskolában biztos tanultátok, hogy egy bizonyos magasság után eltűnnek a fák, majd a kisebb növények is, aztán a hóhatár fölött már örök hó van. Ahol voltunk, ott növények már nem voltak, hó pedig csak egy adott hőmérséklet alatt. Pechünkre vagy szerencsénkre mi jó időt fogtunk ki a kirándulásra, úgyhogy hó éppen nem volt. Tervben van, hogy télen még egyszer feljövök ide, viszont akkor már biztos nem autóval...

... inkább ezzel. Bizony, itt is van fogaskerekű kisvasút. Kicsit drága, de legalább biztonságosabb a csúszós-jeges utaknál.

Talán a képekről nem jön át, de a látvány lenyűgöző volt. Valószínűleg ezt még említeni fogom más kirándulós bejegyzésekben is, de ezek olyan élmények, amelyeket ezer kép sem tud visszaadni. Akkor érted meg igazán, milyen letaglózó a táj, ha te magad is ott vagy.

Mert hát azért én is ott voltam. Készült rólam több kép is, csak értelemszerűen nem az én fényképezőmmel.

Most viszont ugorjunk előre egy kicsit az időben. A harmadik kirándulásra csak ketten mentünk, és nem is túl messzire. Seven Falls gyakorlatilag a Broadmoor-hoz tartozik, egy kisebb természetvédelmi területről van szó, ahol pont ebben a hónapban nyílt meg a szálloda legújabb étterme. Az 1858 nevet viselő vendéglátó egység egész vidékies külsőt kapott; belül főleg bányászati motívumokkal dekorálták ki, a nevét is arról az évről kapta, amikor Coloradoban elkezdődött az aranyláz. Mindkét környezetbe nagyon szépen beleillesztették az éttermet: a természetibe, és a szállodaiba is (pontosan ugyanolyan szép és ugyanolyan drága, mint az összes többi étterem).

És ha már az étterem környezeténél tartunk, beszéljük az étterem környezetéről. A Seven Falls megnevezés két okból is megtévesztő. Egyrészt egy nagy vízesésről van szó, amely hét részre van osztva, kis vízgyűjtőkkel elválasztva. Másrészt (spoiler alert) van egy nyolcadik vízesés is, valamivel távolabb.

A vízesés(ek) mellett egy igen meredek lépcsősor vezetett fel. Nem vicc, kapaszkodnom kellett hogy ne szédüljek le. Amennyire az amerikai mentalitást ismerem, szerintem a legtöbb ember meg se próbál felmenni ezeken a lépcsőkön, inkább megállnak az étteremnél, és eszik a drága ételeket. Ha valamihez ért a Broadmoor, az a pénzcsinálás. Remek stratégia.

Azt is megtanultuk, hogy a vízeséseknek különböző kategóriáik vannak, de most hirtelen nem jut eszembe egyik sem.

Itt már majdnem fent vagyunk a legtetején. Ezen a ponton egy rövidebb és egy hosszabb túraútvonal indult az erdőn keresztül, ezeken gyalogoltunk végig.

Ez itt az egyik legidősebb fenyő az erdőben. Van valami pontos neve is, nem tudom, a lényeg az, hogy olyan idős, hogy a kérge teljesen tűzállóvá vált. Érdekes ellentmondás, nem? Ez olyan, mintha mi emberek egy bizonyos kor után halhatatlanná válnánk.

Ez pedig a bónusz vízesés, a Midnight Falls. Mivel este a túraútvonalakat lezárják, valószínűleg sosem fogom megtudni, miért hívják így.

A másik útvonal sajnos zsákutcára vezetett, mert valamilyen ok miatt a vége előtt lezárták. Viszont láttuk, hogy valami kalandpark-szerűséget terveznek ide építeni. Ez a kötélpálya például legalább száz méter magasan vezetett át a sziklák között. Biztos van, aki bevállalja.

Itt egy tábla, ha valaki kíváncsi a vízesések nevére.

Bizonyítandó, hogy én is ott voltam.

Kép mind a hét vízesésről egyben. Így a kép alapján csak ötöt tudok összeszámolni, de bízzatok bennem, tényleg hét volt ott.

Ennyi volt mára a olvasnivaló. Hamarosan újra jelentkezem, szeretnék majd írni egy kicsit a mindennapi életről és a munkáról is, de mivel itt már majdnem éjfél van, holnap pedig 5:30-ra megyek dolgozni, valószínűleg ideje lenne aludni mennem.

Addig is, utólag is boldog névnapot nekem.

Where Them Goats At

Úgy tűnik, számomra is kezdetét veszik a kirándulások. Már nagyon mehetnékem volt valahova, mert bár alapból otthon ülős fajta vagyok, mégsem azért jöttem ide, hogy egy helyben maradjak.

Az első túra nem vitt túl messzire itthonról, viszont elkerülhetetlen volt, hogy ellátogassak ide, már csak azért is, mert a Broadmoor alkalmazottjaként huszonöt centért vehetek belépőt oda. A Cheyenne Mountain Zoo állatkert több okból is érdekes hely; egyrészt valamilyen szinten a szállodához tartozik, ugyanis az egykori alapító, Spencer Penrose gyűjteményéből alapították meg, másrészt pedig elvileg ez az egyetlen állatkert, amely hegyoldalra épült (tudtommal, de lehet, hogy ez csak Amerikában egyedi).

Ketten vágtunk neki az állatkertnek (természetesen autóval, amit egyébként azóta Gordonkának vagy Kund vezérnek hívunk), de előtte még elmentünk reggelizni, mert hát üres hassal hogyan is vághatnánk neki bárminek is. Az Espressoban, ahol dolgozom, különböző bagel-eket árulunk, és kiderült, hogy egy Olde World Bagel étteremből rendeljük őket, ahol természetesen jóval nagyobb a miénknél a választék, és hát na, árban is jobban kijövünk.

Ez itt kérem szépen egy "sun dried tomato and valami ami nem jut eszembe" bagel, paradicsomos hagymás zöldpaprikás rántottával és salsával tálalva. Hihetetlen, mennyire jól lehet lakni egy ilyentől. Adta a napi energiát, az biztos.

Na de térjünk vissza a lényegre. Az állatkertben először egy szafari jellegű részen mentünk keresztül, kezdve a zsiráfokkal. Meg is lehetett etetni és simogatni őket. Mivel nálunk nem volt kaja (melyet potom három dollárért árultak - megjegyezném, salátalevelekről van szó), ezért a zsiráfok relatíve hamar elvesztették az érdeklődésüket irántunk. Arra is sikerült rájönnöm, hogy nem szeretik, ha az orrukat simogatod, a fülüket viszont nyugodtan szabad. Hasznos információ, jól raktározd el, nem tudhatod, mikor lesz szükséged rá.

Minden állatkertben megvannak azok a jószágok, melyeket senki nem hívott, mégis ott vannak. Budapesten ezek a galambok, Colorado Springsben pedig a mókusok. Erről az egyről sikerült jó képet készítenem, de a délelőtt folyamán még vagy tizet láttam.

Ecsetfülű disznók. Az alváson kívül nem nagyon csináltak semmit, ahogy az a képen is látszik, de szerencsére jó időt sikerült kifognunk, mert az állatok nagy része valamivel aktívabb volt.

Szurikáták az állatkert több pontján is voltak, és valamit nagyon figyeltek, csak nem láttam, hogy mit. Mozdulatlanságuknak az volt a nagy előnye, hogy sikerült róluk jó képeket készítenem. Nem úgy, mint a későbbi állatoknál, ahol tíz elrontott fotó után jött csak össze egy blog-pozitív tizenegyedik.

Ez meg csak ott ült.

Az oroszlánokat csak ablakon keresztül láthattuk, mégpedig azért mert a fent látható büszke anya egy hónapja három kisoroszlánt ellett.

Most mondjátok, hogy nem zabálnivalók.

 Ez nem tudom, hogy milyen majom, de annyira poén volt, ahogy a kerítésnek dőlve sziesztázott, hogy muszáj volt képet készítenem róla.

Az állatkert másik félig hivatalos lakói a pávák. Oké, őket biztos etetik és gondozzák, de a mókusokhoz hasonlóan ők is a szabadban, a kerítéseken kívül mozogtak. Sajnos egyik sem tárta szét a tollait, de azért így is gyönyörűek.

Afrikai elefántok - melyek, mint megtanultam, abban térnek el az ázsiai elefántoktól, hogy nagyobb a fülük.

Mint említettem, az állatkert hegyoldalba épült, emiatt pedig remek kilátás nyílik onnan a városra. A kép elején látható sárgás színű épületegyüttes a Broadmoor, távolabb a magas épületcsoport pedig a belváros.

 Ez itt kérlek alássan egy valabi, amely olyan, mint egy kenguru, csak kisebb. Itt is volt egy újszülött példány, akit meg is lehetett simogatni. Így utólag belegondolva elég sok mindent meg lehetett simogatni egy átlagos állatkerthez képest.

Talán erre a képre vagyok a legbüszkébb. Van az állatkertben egy madárház, ahova be lehet menni és etetni is lehet a madarakat (egy dollárért - ezt se fizettük ki). Bőszen figyelve arra, hogy csak minimális időt töltsünk el közvetlenül a szárnyas jószágok alatt, készítettünk róluk pár jó képet.

Már megkaptam, hogy a magyarok imádnak madarakat fényképezni, és kezdek rájönni, hogy tényleg van benne valami. Nem gondoltam volna, hogy egy emuról lehet előnyös fotót készíteni, de szerintem itt összejött a dolog.

Végül pedig: kacsák. Nekik se tudom már a hivatalos nevüket, de ez a fajta abban különleges, hogy nem hápognak, teljesen némák.

Ezen a ponton elindultunk kifelé az állatkertből, mert útitársamnak indulnia kellett dolgozni, és egyébként is elkezdett borulni az ég. Viszont a hegyi kecskéknél meg kellett állnom elkattintani pár képet. Ezek a kecskék nagy sziklamászók (azaz ugrók), és elvileg délelőttönként valami show-t is rendeznek velük, amiről aznap sajnos lemaradtunk.

Mivel elég ráérősen haladtunk (nem akartunk végigrohanni az állatkerten), ezért nagyjából a felét sikerült bejárnunk. Megbeszéltük, hogy valamelyik elkövetkező héten még egyszer visszajövünk ide. Úgyhogy remélem, nem unjátok még az állatos képeket, mert hamarosan jön a többi, medvékkel meg farkasokkal meg ilyesmikkel.

Előtte viszont be kell majd számolnom nektek egy másik kirándulásról egy bizonyos tóhoz...

Haircuts and Hobos

Rövid helyzetjelentés következik!

(Majd meglátjuk, mennyire lesz rövid. A legtöbb bejegyzésemet rövidnek szánom, de látjátok, mi lesz belőle általában.)

A munka frontján nincsen sok újdonság. Úgy érzem, sikerült betanulnom a rám bízott feladatokat, habár még mindig teszek fel kérdéseket hellyel-közzel. Ennek ellenére viszonylag kevés az igazán nagy kihívás, legalábbis a kezdetekhez viszonyítva. Persze azóta eltelt már majdnem egy hónap.

Furcsa belegondolni, hogy már egy hónapja itt vagyok.

Ez nem azt jelenti természetesen, hogy unalmassá vált volna a munka. Nehezen válhat unalmassá egy olyan állás, ahol emberekkel kell foglalkoznod, és ahol folyton-folyvást változik a vendégkör. Nem, inkább azt mondanám, hogy kezd egy kicsit mindennapos elfoglaltsággá válni, hogy a Broadmoorba járok, és pénzt keresek. Ahogy hallom, szeptembertől kezdve egyre kevesebb vendégünk lesz, már ami a hétköznapokat, és nem az ünnepeket illeti (lesz itt azért még hálaadás és egyebek). A többiek elmondása alapján a téli hónapok nagyon unalmasak, kevés a vendég, kevés a munka is. Szerencsére akkor már nem itt fogok dolgozni, január elején megyek át szobaszervizre, előtte pedig egy jó kis karácsonyi káosszal fogom zárni a mostani munkámat. Igazából ezt a hónapot várom a legjobban.

Visszatérve a jelenre, beszéljünk egy kicsit a múltról. Múlt héten jött el annak az ideje (ahogy az előző bejegyzésben is említettem), hogy keressek egy helyet, ahol hajat vágathatok. A jelek szerint érdemes volt ezt papírra (blogra) vetnem, ugyanis nem sokkal később Schramek Marianna kollegina elmesélte nekem, hogy a hajvágás egy igen kedves tevékenysége, mely mesterséget szívesen prezentálná rajtam. Szeretném jelenteni, hogy nagyon jó munkát végzett, ezért:

AKINEK A BROADMOORBAN DOLGOZÓ MAGYAROK KÖZÜL HAJVÁGÁSRA VAN SZÜKSÉGE, BÁTRAN KERESSE MEG ŐT, SZÍVESEN LEVÁGJA BÁRKI HAJÁT (egy baráti összegért cserébe).

A jamaikaiaknak taxiszolgáltatásuk van, nekünk magyaroknak fodrászatunk.

Jelentem továbbá, hogy megvolt az első colorado springsi Red Robinozás is. A Red Robinról azt kell tudni, hogy (szerény véleményem szerint) a legjobb gourmet hamburgereket készítik Amerikában, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján. Én ananászos hamburgert ettem, mondjuk nem úgy sütötték át, ahogy kértem, de azért nagyon finom volt. Evés közben arra is rájöttem, hogy van itt egy srác, akivel egy napon van a születésnapunk. Fun fact.

A nap, hét és hónap nagy híre egyben az, hogy sikerült végre autót vennünk. Egy gyönyörű '94-es Honda Accordról van szó, használtan vettük egy közeli eladótól, remek állapotban van. Hárman fogjuk használni, a jövőbeli lakótársaimmal. Egyetlen szépséghibája a dolognak (egyelőre), hogy hivatalosan még nem vezethetjük. Coloradoban két dolog kell ahhoz, hogy vezethesd a kocsid: biztosítás és rendszámtábla. Mert hogy itt nem olyan egyszerűen mennek a dolgok, mint otthon Magyarországon - a rendszámtábla itt nem az autóhoz tartozik, hanem a tulajdonoshoz. Ergo ha megváltozik a tulajdonos, új rendszámtáblát kell venni. Ezt sajnos ma nem tudtuk elintézni, mert délután munkába kellett mennem, a biztosítást viszont sikerült még délelőtt elintéznünk.

Legújabb családtagunkat, a Honda Accordot Hobónak hívják.

Az új autót a legkeményebb módon fogom megünnepelni: elmegyek vele fagyit venni. El nem tudjátok képzelni, hogy mennyire kívánom a fagyit, miután nap mint nap azt szolgálom fel a vendégeknek. Boltban venni azonban eddig nem akartam, mert a meleg időben valószínűleg elolvadna hazafelé menet. Viszont autóval...

Erre most mit mondjak? Egyszerű ember vagyok, egyszerű kívánságokkal.

Egyébiránt nyugaton a helyzet változatlan. Hétvégéig dolgozom minden nap (vége a sorozatos szabadnapjaimnak), vasárnap pedig elbúcsúztatunk két magyart, akik nemsokára indulnak haza. Valami mexikói helyre megyünk, hirtelen nem jut eszembe a neve, de jókat hallottam róla.

Jövő hónapban költözöm.

Minden jót mindenkinek.