Climbing to New Heights

Egy kis helyzetjelentés Arizonából, egyenesen kedvenc napszemüveges bloggeretektől.

A következő képek nem feltétlenül időrendi sorrendben lesznek feltüntetve. Az eddig itt töltött hét napom amúgy is mintha összefolyt volna, olyan sok minden történt. Igazából nem is fontos, hogy napra pontosan jegyezzem az eseményeket, inkább az élmények számítanak. Meg a kaják. Azokról majd később.

Tehát vasárnap apák napja volt, és ezt megünnepelvén (de tulajdonképpen ettől függetlenül) úgy döntöttünk, megnézzük moziban az Inside Out-ot. Könyörgöm, nézzétek meg ti is. Ha azt hittétek, hogy a Pixar nem tudja felülmúlni az Up-ot vagy a Toy Story 3-at, nagyon nagy tévedésben éltek.

Filmnézés után beültünk egy kínai étterembe, ahol úgynevezett "Dim Sum"-ot ettünk. Ez azt jelenti, hogy a pincérek az asztalok között járkáltak, és mindenféle földi jóval megrakott kocsikat toltak maguk előtt. Mi kiválaszthattuk, hogy mit szeretnénk enni, amelyből aztán két-három adagra valót az asztalunkra tettek, mi pedig onnan tehettük a finomságokat a tányérunkra. Szóval egyszerre volt önkiszolgálás is, meg nem is. Érdekes élmény volt, nekem minden nagyon ízlett, egyedül a garnélából nem ettem. Azt még mindig nem sikerült megszerettetniük velem.

Egy másik nap úgy döntöttünk, elmegyünk reggelizni a Lolo's Chicken and Waffles-ba. Nomen est omen, csirkét és gofrit ettem, vajjal és juharsziruppal. Ezek a déliek nem viccelnek, ha ételről van szó: a képen talán nem jön át annyira, de ez itt egy igen csak emberes adag reggeli volt. Aznap nem is ebédeltünk.

Az innivalókat pedig befőttes üvegben kaptuk. Nincs hozzáfűznivalóm.

Ma pedig úgy gondoltam, kipróbálom a Cinnabon-t. Ez egy fahéjas tekercs valami krémes cukros izével nyakon öntve, és nagyon népszerű az amerikaiak körében. Tényleg finom, és valószínűleg öt kilót híztam, mire a végére értem.

No persze ne higgyétek azt, hogy itthon nem eszünk semmit. Ez például a tegnapi reggelim volt: dán palacsinta, csokival töltve. Claudette-nek van egy ilyen speciális palacsintasütője, ami igazából jobban hasonlít egy muffintepsire, kisebb mélyedésekkel. A trükk az, hogy időnként forgatni kell benne a tésztát.

Ez itt egy korábbi reggeli. A háttérben csokis-cseresznyés kenyér látható krémsajtos izével, elöl pedig kétféle kenyér: az egyiken brie sajt és baracklekvár, a másikon pedig brie sajt és baconlekvár. Úgy bizony. Baconlekvár. Viva la America.

Hétfő este fondü volt a vacsora. Kétféle fondüt készítettünk: az egyik kétféle sajtból volt összerakva, a másik pedig egy fűszeres-húsos-boros lé volt, amiben húst sütöttünk. A képen a család látható, akiknél tartózkodom.

Fondüzés után kikapcsolódásként elmentünk a Main Event-be. Ez amolyan játékterem, ahol van bowling, játékgépek, lézerharc, ilyesmi. Ebben a sorrendben végig is mentünk ezeken. A bowlingról annyit, hogy a csaj, aki beírta a gépbe a nevünket, szemmel láthatóan nem volt a helyzet magaslatán. Az egy dolog, hogy a Bencét Vincének értette (értékelem, hogy így is magyar név lett a dologból), de hogy a Lily-ből hogy lett Lilee, az már kérdéses. Nos, Vince csúnyán kikapott bowlingban, de legalább jól érezte magát.

Enyhített a dolgon, hogy utána sikerült megütnie a 400 pontos jackpotot szerencsekeréken. Első nekifutásra. Azért ez megér egy misét.

A lézerharcról természetesen nem készült kép, legyen annyi elég, hogy hatalmas káosz volt az egész, és mire elkezdtem élvezni a dolgot, már vége is volt. Sebaj, majd legközelebb. Persze könnyebb dolgunk lett volna, ha elmondják, hogy ne lőjünk csak úgy mindenkire, mert két csapatra osztottak minket.

Végül Tom és én úgy döntöttünk, kipróbáljuk ezt a kötélmászós mulatságot, amit a képen láthattok. A játékterem fölött volt kifeszítve ez a kötélpálya, és két-két oszlop között különböző módokon lehetett átjutni aszerint, hogy milyen köteleket és akadályozó tényezőket szereltek fel. Egyszerre volt ijesztő és nagyon jópofa, váltakozó mértékekben.

Tom és én az egyik ilyen oszlop-szigeten.

Ezt a képet csak a like-ok miatt raktam ide.

Aztán néha természetesen el kell mennünk bevásárolni is. Ez remek lehetőség arra, hogy körülnézzek, milyen dolgokat tudok majd beszerezni, amikor magamat kell majd ellátnom. Ezt a képet az otthoniaknak küldeném; amennyit kutattunk vöröshagymapor után, itt keresés nélkül egyből rátaláltam.

Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy ha ez a polc egy tatabányai boltban lenne, hamar elfogynának róla az áruk.

Ezzel pedig ma délelőtt szembesültem a gyógyszertár előtt.

Nincs is több hozzászólnivalóm.

Hitchhiker's Guide to Planet Earth

Néhány nappal ezelőtt még arról írtam bejegyzést, hogy hogyan készülődöm (lelkiekben) az utazásra. Ma pedig már arról írhatok, milyen volt az első itt töltött néhány napom.

Az út Arizonába enyhén szólva eseménydús volt, és nem feltétlenül a jó értelemben. Persze végül minden jól sült el, szóval hajlandó vagyok felvenni a rózsaszín szemüvegemet, és azon keresztül nézni a dolgokat.

Kedd reggel könnyes búcsúzkodások közepette elköszöntem a családtól, és átléptem azt a képzeletbeli határt, amely Magyarországot elválasztja a nagyvilágtól.

Ennél szebb képeket sajnos nem tudtam készíteni egyik járaton sem, mert sehol sem az ablak mellett ültem. És persze bárki, aki utazott már valaha repülőn, el tudja mondani, hogy repülőgép ablakából nem lehet meseszép fotókat készíteni. Be kell érnünk ezekkel.

Az első repülő Varsóba vitt engem. Itt elvileg több, mint másfél órám lett volna átszállni, viszont egy kis késésnek köszönhetően ebből körülbelül csak egy óra maradt. Sebaj, a repülőtér nem volt túl nagy, és semmi különösebb dolgom nem volt, ami lelassított volna - egy dolgot kivéve. Budapesten csak a Varsóig szóló jegyemet nyomtatták ki, és közölték velem, hogy a többit majd Varsóban, a kapunál fogom megkapni. A lengyeleknél azonban még a border control előtt visszatessékeltek engem egy másik pulthoz, ahol a tranzitosok jegyét nyomtatták ki. Itt valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szükségük volt arra a címre, ahol Arizonában tartózkodni fogok. Na, ezt fejből nem tudtam, úgyhogy kénytelen voltam felhívni az ittenieket, hogy megmondják nekem - az ő órájuk szerint hajnali kettőkor. Szép kis ébresztő lehetett nekik.

Végül persze átjutottam a kapuhoz, és felszállhattam a chicagoi gépre. Már a beszállókártyámat olvasva elfogott az érzés, hogy itt valami nincs rendben, és a gyanúm be is igazolódott - középső ülést kaptam. Két dolgot nem akartam ezen a járaton, tíz órán keresztül csinálni. Az egyik: két ember közé préselve tölteni az időt. A másik: vészkijáratnál ülni, ahol a szabályzat értelmében nem tarthatod magadnál a táskádat, mert szabadon kell hagyni a menekülőútvonalat. A cinikusságomból gondolom kiderítettétek, hogy a második is bekövetkezett. Öröm az ürömben, hogy van egy gyönyörű előnye annak, ha az ember vészkijáratnál ül.

Ez.

Ez a kép már Észak-Amerika fölött készült.

Ezen a képen pedig a nagy tavak egyike látható, amelyek Kanada és az Egyesült Államok között helyezkednek el.

A chicagoi reptérről nem igazán készítettem képeket, abból az okból kifolyólag, hogy nem akartam. Itt gyakorlatilag semmi nem jött össze. Kezdődött a dolog azzal, hogy majdnem két órát kellett sorban állnom a vámellenőrzésnél. Nem gond, rengeteg időm volt a következő gépem előtt. A problémát az jelentette, hogy ez idő alatt a csomagjainkat már mind kiadták, és mire az átvevőhöz jutottam, már nem lehetett tudni, melyik szalagnál voltak a varsói járat poggyászai. Erről egyetlen teremtett lélek sem tudott felvilágosítást nyújtani a teremben, szóval átfésültem az egész átadócsarnokot a bőröndöm után kutatva. Ami nem volt sehol. További háromnegyed órás fel-alá rohangálás és hiábavaló kérdezgetés után úgy döntöttem (jobb híján), hogy továbbmegyek, biztos Varsóban hagyták a csomagomat - arra nem is mertem gondolni, hogy mi van, ha valaki más esetleg ellopta. Tudni illik abban a bőröndben volt az összes ruhám, az öltönyöm, valamint minden ajándék, amit a vendéglátóimnak hoztam. Végül azt mondták nekem, nyugodtan szálljak fel a phoenixi gépre, Phoenixben pedig menjek oda valami pulthoz, regéljem el nekik a problémámat, ők majd megoldják a dolgot, én meg nyugodjak le a francba. Nem volt mit tenni.

A történet végül úgy ért véget, hogy (másfél óra késéssel) megérkeztem Arizonába, ahol már vártak engem a vendéglátóim. A csomagkiadónál pedig a bőröndöm. Kiderült ugyanis, hogy azzal szemben, amit Budapesten mondtak nekem, a bőröndömet automatikusan átrakták Chicagoban a phoenixi gépre. Lényeg a lényeg, minden jól sült el, csak kár, hogy mindezért hat óra pánikot kellett elszenvednem.

Ez itt a másnapi reggelim. Francia pirítós mézes krémsajttal és gyümölccsel töltve, gyümölcsszósszal. Tegye fel a kezét, aki nem kapott instant szívinfarktust.

Aki nem tette fel a kezét, annak rossz hírem van: majd most fog. Ez volt a "welcome tortám": csokoládés Guinness torta, Bailey's-es vajkrémes mázzal, belül egy réteg Razmatazz-tejszínhab krémmel és egy másik réteg boysenberry lekvárral (ne kérdezzétek, mi az a boysenberry, magam sem tudom).

Ez már tegnapi kép. Délelőtt vásárolgattunk egy kicsit (napszemüveget, hogy ne vakuljak meg a sivatagi napsütéstől, valamint egy pár fekete csúszásmentes cipőt, amelyre majd a munkához lesz szükségem), utána pedig elmentünk ebédelni a Red Robinba. Itt, mint kiderült, gourmet hamburgereket árulnak. Gondoltam, kipróbálok valami izgalmasat, ezért guacamolés hamburgert rendeltem. Szerintem kihagyták belőle a guacamolét, vagy csak nagyon keveset raktak bele. Viszont így is nagyon finom volt, máskor is megyek oda. Kicsit rózsaszínre sütve kértem a burgert, és még mindig élek, szóval azt is megtanultam, hogy nem kell félnem az éttermi nyers hústól. Legalábbis ami ezt a láncot illeti. A burger mellé sültkrumplit ettem, de nem rendes krumpliból, hanem édesburgonyából. Ezt sem utoljára rendeltem. Innivalónak pedig a fent látható lila csodát fogyasztottam, ez prickly pearből készült, amely egyfajta kaktusz, és a helyiek nagyon szeretik. Kicsit savanykás, kicsit édes.

A burger.

Egyelőre itt tartunk. Az élet szép, süt a nap (talán túlságosan is), jókat eszünk, jókat iszunk, és mindent összevetve élvezem a nyaralást. Viszont van egy olyan érzésem, hogy hamar el fog telni ez a két hét, utána pedig kezdődhet a munka.

Bár ami azt illet, már azt is nagyon várom.

The Cake is the Truth

Szóval, miről is fog szólni ez a blog? Ahogy a cím is sejteti (nem nagyon, de azért sejteti), ezen a blogon fogom közzétenni élményeimet Colorado Springs csodálatos városában.

Namármost, hogy CO Springs mennyire csodálatos, az még kérdéses, ugyanis még sosem jártam ott, de olyannal még nem találkoztam, aki szomorúan tért volna vissza onnan, szóval magasak az elvárásaim. Lényeg a lényeg, egy évet fogok az Egyesült Államokban tölteni, ugyanis sikeresen megszereztem egy gyakornoki állást a Broadmoor szállodában. Legjobb tudomásom szerint ez körülbelül minden BGF-es álma, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam, hogy megkaptam ezt a legetőséget. Élni fogok vele.

A munka egy dolog, de ami számomra a legfontosabb, hogy esélyt kaptam, hogy kicsit bejárjam azt az országot, ahova mindig is vágytam eljutni. Hogy hova jutok el a gyakornoki keresetemből, az még kiderül. Nagyon szívesen elmennék New Yorkba, tennék egy rövid kirándulást Mexikóba is (vicces lesz spanyolul beszélni egy echte spanyol nyelvű közösségben), bejárnám LA fontosabb városait, és persze Coloradoban is körülnéznék. Ez még mind a jövő függvénye.

Térjünk tehát vissza egy kicsit a jelenhez. Kedden utazom, reggel indulok Budapestről, majd lesz egy rövid átszállásom Varsóban, egy hosszabb Chicagoban, és estére érkezem meg Phoenixbe. Phoenix mellett található Mesa, ahol bő két hetet fogok eltölteni egy barátomnál és az ő családjánál. Itt kicsit ráhangolódom az amerikai életre, legyőzöm az időeltolódás okozta problémákat (mennyivel könnyebb lenne, ha lenne magyar kifejezésünk a "jet lag"-re), majd július 3-án átrepülök CO Springsbe. Maga a munka július 6-án veszi kezdetét.

Ma még csak péntek van, és szerencsére sok barátommal volt már alkalmam találkozni, mielőtt itthagynám az országot egy évre. Tegnap például búcsúbulit szerveztek nekem Tatabányán, ahol ezeket a szuper ajándékokat kaptam:

Középen egy póló elejét láthatjátok. Tatabányán egy otaku klub tagja vagyok, ahol most készítjük az első klubos pólókat. A lényeg az, hogy mindenki meg lesz rajzolva chibinek, és felkerül a saját pólójára, a barátai körében (ami egyébként csak félig igaz, mert sajnos nem fért rá az összes barátom az A4-es mintára; talán híznom kéne egy kicsit, hogy nagyobb pólókat hordhassak).

 

Ami viszont feltette az i-re a pontot, az a torta volt: kinder buenós/maxikinges torta (kinek mi), portálos-magyarországos-amerikásos díszítéssel. Hatalmas köszönet érte Nikinek! (A pólón a bal felső chibi.)

Egyelőre itt tartok. A hétvégén még találkozom pár barátommal, aztán hétfőn pakolok, kedden pedig irány Budapest. Budapestről pedig irány a bolygó másik fele.

Eseménydús hétnek nézhetünk elébe.