Néhány nappal ezelőtt még arról írtam bejegyzést, hogy hogyan készülődöm (lelkiekben) az utazásra. Ma pedig már arról írhatok, milyen volt az első itt töltött néhány napom.
Az út Arizonába enyhén szólva eseménydús volt, és nem feltétlenül a jó értelemben. Persze végül minden jól sült el, szóval hajlandó vagyok felvenni a rózsaszín szemüvegemet, és azon keresztül nézni a dolgokat.
Kedd reggel könnyes búcsúzkodások közepette elköszöntem a családtól, és átléptem azt a képzeletbeli határt, amely Magyarországot elválasztja a nagyvilágtól.
Ennél szebb képeket sajnos nem tudtam készíteni egyik járaton sem, mert sehol sem az ablak mellett ültem. És persze bárki, aki utazott már valaha repülőn, el tudja mondani, hogy repülőgép ablakából nem lehet meseszép fotókat készíteni. Be kell érnünk ezekkel.
Az első repülő Varsóba vitt engem. Itt elvileg több, mint másfél órám lett volna átszállni, viszont egy kis késésnek köszönhetően ebből körülbelül csak egy óra maradt. Sebaj, a repülőtér nem volt túl nagy, és semmi különösebb dolgom nem volt, ami lelassított volna - egy dolgot kivéve. Budapesten csak a Varsóig szóló jegyemet nyomtatták ki, és közölték velem, hogy a többit majd Varsóban, a kapunál fogom megkapni. A lengyeleknél azonban még a border control előtt visszatessékeltek engem egy másik pulthoz, ahol a tranzitosok jegyét nyomtatták ki. Itt valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szükségük volt arra a címre, ahol Arizonában tartózkodni fogok. Na, ezt fejből nem tudtam, úgyhogy kénytelen voltam felhívni az ittenieket, hogy megmondják nekem - az ő órájuk szerint hajnali kettőkor. Szép kis ébresztő lehetett nekik.
Végül persze átjutottam a kapuhoz, és felszállhattam a chicagoi gépre. Már a beszállókártyámat olvasva elfogott az érzés, hogy itt valami nincs rendben, és a gyanúm be is igazolódott - középső ülést kaptam. Két dolgot nem akartam ezen a járaton, tíz órán keresztül csinálni. Az egyik: két ember közé préselve tölteni az időt. A másik: vészkijáratnál ülni, ahol a szabályzat értelmében nem tarthatod magadnál a táskádat, mert szabadon kell hagyni a menekülőútvonalat. A cinikusságomból gondolom kiderítettétek, hogy a második is bekövetkezett. Öröm az ürömben, hogy van egy gyönyörű előnye annak, ha az ember vészkijáratnál ül.
Ez.
Ez a kép már Észak-Amerika fölött készült.
Ezen a képen pedig a nagy tavak egyike látható, amelyek Kanada és az Egyesült Államok között helyezkednek el.
A chicagoi reptérről nem igazán készítettem képeket, abból az okból kifolyólag, hogy nem akartam. Itt gyakorlatilag semmi nem jött össze. Kezdődött a dolog azzal, hogy majdnem két órát kellett sorban állnom a vámellenőrzésnél. Nem gond, rengeteg időm volt a következő gépem előtt. A problémát az jelentette, hogy ez idő alatt a csomagjainkat már mind kiadták, és mire az átvevőhöz jutottam, már nem lehetett tudni, melyik szalagnál voltak a varsói járat poggyászai. Erről egyetlen teremtett lélek sem tudott felvilágosítást nyújtani a teremben, szóval átfésültem az egész átadócsarnokot a bőröndöm után kutatva. Ami nem volt sehol. További háromnegyed órás fel-alá rohangálás és hiábavaló kérdezgetés után úgy döntöttem (jobb híján), hogy továbbmegyek, biztos Varsóban hagyták a csomagomat - arra nem is mertem gondolni, hogy mi van, ha valaki más esetleg ellopta. Tudni illik abban a bőröndben volt az összes ruhám, az öltönyöm, valamint minden ajándék, amit a vendéglátóimnak hoztam. Végül azt mondták nekem, nyugodtan szálljak fel a phoenixi gépre, Phoenixben pedig menjek oda valami pulthoz, regéljem el nekik a problémámat, ők majd megoldják a dolgot, én meg nyugodjak le a francba. Nem volt mit tenni.
A történet végül úgy ért véget, hogy (másfél óra késéssel) megérkeztem Arizonába, ahol már vártak engem a vendéglátóim. A csomagkiadónál pedig a bőröndöm. Kiderült ugyanis, hogy azzal szemben, amit Budapesten mondtak nekem, a bőröndömet automatikusan átrakták Chicagoban a phoenixi gépre. Lényeg a lényeg, minden jól sült el, csak kár, hogy mindezért hat óra pánikot kellett elszenvednem.
Ez itt a másnapi reggelim. Francia pirítós mézes krémsajttal és gyümölccsel töltve, gyümölcsszósszal. Tegye fel a kezét, aki nem kapott instant szívinfarktust.
Aki nem tette fel a kezét, annak rossz hírem van: majd most fog. Ez volt a "welcome tortám": csokoládés Guinness torta, Bailey's-es vajkrémes mázzal, belül egy réteg Razmatazz-tejszínhab krémmel és egy másik réteg boysenberry lekvárral (ne kérdezzétek, mi az a boysenberry, magam sem tudom).
Ez már tegnapi kép. Délelőtt vásárolgattunk egy kicsit (napszemüveget, hogy ne vakuljak meg a sivatagi napsütéstől, valamint egy pár fekete csúszásmentes cipőt, amelyre majd a munkához lesz szükségem), utána pedig elmentünk ebédelni a Red Robinba. Itt, mint kiderült, gourmet hamburgereket árulnak. Gondoltam, kipróbálok valami izgalmasat, ezért guacamolés hamburgert rendeltem. Szerintem kihagyták belőle a guacamolét, vagy csak nagyon keveset raktak bele. Viszont így is nagyon finom volt, máskor is megyek oda. Kicsit rózsaszínre sütve kértem a burgert, és még mindig élek, szóval azt is megtanultam, hogy nem kell félnem az éttermi nyers hústól. Legalábbis ami ezt a láncot illeti. A burger mellé sültkrumplit ettem, de nem rendes krumpliból, hanem édesburgonyából. Ezt sem utoljára rendeltem. Innivalónak pedig a fent látható lila csodát fogyasztottam, ez prickly pearből készült, amely egyfajta kaktusz, és a helyiek nagyon szeretik. Kicsit savanykás, kicsit édes.
A burger.
Egyelőre itt tartunk. Az élet szép, süt a nap (talán túlságosan is), jókat eszünk, jókat iszunk, és mindent összevetve élvezem a nyaralást. Viszont van egy olyan érzésem, hogy hamar el fog telni ez a két hét, utána pedig kezdődhet a munka.
Bár ami azt illet, már azt is nagyon várom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése